A remény rabjai

„…
- Épp itt van a legnagyobb értelme, hogy ne tudjál feledni.
- Feledni?
- Elfeledni, hogy vannak a világon helyek, melyek nem csak kőből épültek, vagy…, hogy van valami… itt belül, amit nem vehetnek el, ... nem érhetnek hozzá, … csak a tiéd.
- Miről beszélsz?
- A reményről.
- Remény... Mondok én valamit barátom. A remény veszedelmes dolog. A remény megőrjíti az embert. Semmi szükség rá. Jobb, ha kivered a fejedből.
…”

FELHŐK

A játszó kölyökoroszlánról és az árral szemben úszó halról

Látjuk. De nem mindkettejüket, csak egyiket: vagy ezt, vagy azt.
Mert látni akarjuk. Ezt vagy azt.
Valójában a felhőket látjuk. Valós, létező, akár fizikálisan magyarázható dolgokat. Maguktól lévő dolgokat. Nélkülünk is létező dolgokat.
Miután nem tudjuk ember létünkre a maguk valójában érteni, látjuk őket játszó kölyökoroszlánnak vagy árral szemben úszó halnak. Kell találnunk sablont, hogy ne vesszünk el. Mégsem mondhatjuk rá azt, hogy az egy felhő: amit van, aki játszó kölyökoroszlánnak, van, aki az árral szemben úszó halnak, van, aki meg egészen másnak lát.
Valaminek kell látnunk, meg kell fogalmaznunk. Emberből gyúrva nem lehet felülemelkedni a folyamatosan kapott sablonjainkon.
Élünk, ezt hordjuk. Sablont, belelátást. A dolgoktól függetlenül: azoktól a dolgoktól függetlenül, amik vannak, önmagukban vannak. Istent is annyi féle képpen látnak.
Ahogyan bennük van, ahogyan a sablonjuk mutatja.
Pedig ami van, az önmagában és önmagától van, akárhogyan is rajzoljuk le.
Akár játszó kölyökoroszlánnak, akár árral szemben úszó halnak vagy akár felhőnek.